A tavalyi hatodik hely után már lehetett sejteni, hogy idén valamivel nagyobb hangsúlyt kap a két kupa, de arra kevesen fogadtak volna, hogy a Liverpool tényleg ott lesz legalább az egyik sorozat döntőjében. Vasárnap a Wembleybe megyünk. Egy út, ami már augusztusban elkezdődött.

Jaj de rossz meccs volt ez - sóhajtottam fel tegnap, miután kilőttem a streamet: A Liverpool borzalmasan játszott és két elég pitiáner gólt adományozott a Unitednak, támadásainak, valamint egyetlen góljának mozgatórugója pedig leginkább a szerencse volt. A 90 perc meg csak úgy elcsordogált. A legjobb lesz elfelejteni ezt a mérkőzést. Manchester United - Liverpool: 2 - 1.

Továbbra is Anglia legjobb és legfontosabb rangadója, továbbra is Anglia két legjobb csapatának harca. És mindez továbbra sem érdekel minket, mert az Old Traffordon pont ugyanolyan három pontot osztanak a győzelemért, mint máshol. Két hete 2-1-re győzött a Liverpool, azóta még Suárez is előkerült.

Az elmúlt fél év után erős késztetést éreztünk, hogy meg se emlékezzünk különösebben a szombati mérkőzésről, hiszen továbbra sem arról szól, amiről kellene. Ugyanakkor Anglia legnagyobb rangadója többet érdemel: a rangadó, amelyen nem csak csapatok, hanem történelmek, hagyományok csapnak össze. A két csapat évtizedes harcára, annak intenzitására, erre az epic küzdelemre mindkét fél büszke lehet. A pálya ellentétben az angol sajtóval megmaradt a nyílt ütközetek, a "győzzön a jobb" színhelyének. Ezért, és csak ezért érdemes még mindig foglalkoznunk vele.

Még mindig nehéz elhinni, hogy a Liverpool egy hét alatt kiejtette a Manchester Cityt és a Unitedet is Anglia két kupasorozatából. Szürreális az egész: három kulcsemberünk is hiányzik, a játékosok egy része mélyrepülésben van, nem tudunk gólt lőni és mégis, amikor elvi kérdést csinálunk egy mérkőzésből, a Liverpool megállíthatatlan, leállíthatatlan, kicsinálhatatlan.

Szívből sajnálom, hogy egy vírusos megbetegedés folytán Martin Atkinson kimarad ebből a holnapi buliból, mert vele lett volna teljes a csapat. Persze nyugodjon meg mindenki, az egy négyzetméterre jutó emberek-akik-folyton-elkúrják-a-hangulatunkat száma így is alaposan túl fogja lépni az egészségügyi határértéket. Liverpool vs. ötven kilométerre tanyázó egysejtűek.

A Liverpoolt láttuk tegnap. Nem a Liverpoolt, hanem A Liverpoolt. A csapatot, nem tizenegy játékost néhány éneklő szurkolóval, nem régi meg új igazolásokat, lelkes, meg kevésbé lelkes arcokat, hanem azt, ami erejétől függetlenül bárkit és bármit darabokra szed, ha akar, azt amire igazán büszkék vagyunk. Hogy bejutottunk a Carling Cup döntőjébe? Ez szinte mellékes. Liverpool - Manchester City 2-2.

A mérkőzés előtt azt mondtuk volna, hogy egy 2-1-es City győzelem is jó nekünk, azonban a fegyelmezett védekezésünket elnézve, jelentősen alulbecsültük magunkat: a Liverpool élt az egyetlen elé tálalt ziccerrel, majd visszazárt, és nézte, hogyan vergődik 60 percet egy lépéskényszerben levő Manchester City.

Elődöntő - jó kimondani ezt a szót, olyan érzésünk van tőle, mintha újra ott lennénk a legjobbak közt - még akkor is, ha a sokak által lenézett Carling Cup legjobb négy csapata közt vagyunk csak. A ma esti Manchester City - Liverpool, pontosabban ez  a párharc- rólunk szól, arról, hogy vajon képes lesz-e ez a Liverpool megtenni azt, ami 2006 óta nem sikerült: trófeát nyerni.

A Manchester City tegnap különösebb erőlködés nélkül szórt nekünk hármat, mi pedig vért hányva nullát nekik: a három pont elvesztésénél jobban aggaszthat minket, hogy egyáltalán nem látni, miért leszünk jobbak az egy hét múlva esedékes Ligakupa-mérkőzésen. Manchester City - Liverpool: 3 - 0.

Brutális két hónap előtt áll a Liverpool: az elkövetkező tizenegy mérkőzésből háromszor találkozunk majd a Manchester Cityvel (A,A,H), de meccsünk lesz a Uniteddel (A), a Tottenhammel (H), az Evertonnal (H) és az Arsenallal (H) is. 2012-t nem is lehet máshogy kezdeni, mint hogy megpróbálunk nyerni/pontot szerezni ott, ahol az idény során még senkinek sem sikerült.

Felebaráti szeretetből. Csak ezért. Habár a két csapat közti rivalizálás megmérgezte a szurkolók egymás közti kapcsolatát, a nemzetközi színtéren óhatatlanul is felbuzog bennünk valami együttérzésféleség. Még egy ilyen elmérgesedett viszony ellenére is. Engedjétek meg, hogy néhány tanáccsal szolgáljunk: hogyan lehet túlélni az EL-t, hogyan lehet erőt meríteni ebből az egészből. Lélekben veletek vagyunk - hirdeti ezt alábbi posztunk is.

A tegnap látott játékunkkal simán bajnokesélyesek lennénk – ezzel a gondolattal kapcsoltam ki a Sopcastot, és lássuk be, ennél jobb érzése nehezen lehetne az embernek. De azért lehetne: ha mondjuk megnyertük volna a meccset... amit egyébként majdnem olyan könnyen el is veszíthettünk volna, összességében tehát igazságos, ám bosszantó végeredményről beszélhetünk. Liverpool - City 1-1.

Nem jelentkeztünk dupla beharanggal, aminek két oka van: egyrészt nem tartjuk ezt a mai mérkőzést klasszikus értelemben vett rangadónak, másrészt mert csak sablonos oltások jutottak eszünkbe a Cityt illetően. Hajtás után megfutjuk a kötelező köröket és megpróbáljuk megfejteni, mi lesz ebből a mérkőzésből.

A szokásosnál is izgalmasabbra sikerült BL-forduló és a hétvégi bajnokik szorításában szinte észrevétlen maradt egy szakajtónyi Liverpoolt érintő hír. Hajtás után az elmúlt hét legfontosabb eseményeit olvashatjátok Coatestől a török tehetségkutatón át Brad Pittig. Mint a józsefvárosi, itt aztán minden van.

Nem született meglepetés, holott simán születhetett volna a meccs képe alapján: Steven Gerrard fél év után úgy szántotta fel a pályát, ahogy azt tőle elvárhattuk, Kenny végre kidobta a 4-4-2-t, mi pedig láthattunk egy Liverpoolt, amely majdnem legyőzte Anglia talán legerősebb csapatát. A rengeteg pozitívum ellenére mégis teljes joggal lehetünk csalódottak.

Még a legelfogadóbb Liverpool-drukker is nehezen tartja vissza kitörni vágyó gyomortartalmát, ha szóba kerül a Manchester United: szurkolóik arrogánsak, Ferguson sehogy sem akar nyugdíjba vonulni, ráadásul még a pénzük is számolatlanul áll. Ekkora arccal az is csoda, hogy elég nekik egy hely a Premier League tabelláján. Azonban van egy hely Angliában, ahol 90 perc után akár egy reklámszatyorban is elfér a Manchester United teljes csapatának egója: Anfield, Liverpool. Gyertek csak.

Semmi apropója nincs a most következő visszaemlékezésnek, hacsak nem az, hogy valamelyest kötődik a szombati Liverpool – United rangadóhoz. Egy sokszor emlegetett időszakot idézünk most fel, az utolsó napokat, amelyen a világ egyöntetűen szájtátva bámulta a Liverpoolt: 2009 márciusában tizenhárom nap, és egészen pontosan három meccs alatt lőttünk 13 gólt, valamint átgázoltunk két gigászon. Visszaemlékezés.

Most már tény, manchesteri csapat háromnál kevesebbel nem úszhatja meg az Anfieldet. Tegnap valami egész elmondhatatlan élményben volt részünk: egy első ránézésre kicsontozott Liverpool nem csak legyőzte a Cityt, de amputálta végtagjait, a maradékot ledarálta, és ott helyben, nyersen fel is zabálta. Carroll kettőt, Kuyt egyet vágott egy első csapattal kiálló, ám morálisan instabil és enervált City ellen. John Flanagan debütált, Spearing pedig élete meccsét játszotta Hajtás után az egekbe magasztalunk mindenkit.

Kevés visszataszítóbb csapata van a 21. század labdarúgásának, mint a Manchester City. Számomra - és ezzel jó eséllyel nem vagyok egyedül - minden mérkőzésük személyes és egyben elvi kérdés is, ugyanis ez a csapat nem csak tizenegy embert küld fel a pályára, hanem egy egész filozófiát, aminél nehéz hányingerkeltőbbet találni: “pénzzel a Jóisten is levadászható az égről - persze van az az összeg, amiért fent maradhat”. Hajtás után nekivetjük magunkat Manchester kisebbik csapatának, pontosabban a ma estének.

A Manchester City 2008 nyarán történő tulajdonosváltása óta nem sok jóval kecsegtet egy Liverpool-citeh párharc: egy épphogy megnyert mérkőzés, három dögunalmas darab és egy kínos vereség az elmúlt öt találkozó mérlege - sajnos ez a sorrend időrendben is. Hajtás után végiglépdelünk a 2008 ősze és 2010 nyara közti időszakon és megállapítjuk, hogy a sorminta kedvéért kell győznünk. Beharangozó a beharangozóhoz.

Phil Thompson a Sky stúdiójában így reagált a Kuyt-góllal végződő Suárez cselsorozatra.

Mi is körülbelül hasonló koreográfiát mutattunk be - Te elhitted elsőre?

Kenny lejátszotta Fergie-t a tábláról, aki ezúttal nem foghatta a játékvezetőre a vereséget. Félidőben ki is bontottam egy villányi cuvée-t a marha tiszteletére (amelyikből a vadas készült), mert annak ellenére, hogy a második gólt ajándékba kaptuk, nem volt kérdés a meccs kimenetele – még akkor se lett volna, ha Carraghert az első félidő végén lezavarja a spori a francba, mert így nem csúszunk be futballpályán. Ha ezt belevesszük, akkor mondhatjuk, hogy reális eredmény született, de igazán a K és az O-betűk együtállásával fejezhetjük ki azt, amit ezen a meccsen végrehajtottunk a vörös ördögökön. A kiváló Stretford End blog megmondta előre, csak ott hibáztak, hogy gyenge csapatnak minősítettek minket, de megmutattuk, hogy nem vagyunk olyan gyengék.

Gary Neville valószínűleg már éjszaka sem aludt, rutinos gyűlölködőként több napja készíti elő szervezetét a mai megmérettetésre. De nincs egyedül, mi is jó ideje trenírozzuk magunkat, beszéltünk már a mencseszteri állatfajról, az elmúlt öt meccsről és azok tanulságairól. Most, hajtás után, megnézzük a kicsit távolabbi múltat, a statisztikákat, sérülteket, és hümmögünk valamit a várható formációhoz is.