Amikor habitang kollégával egy évvel ezelőtt tervezgettük a blogot, a legnehezebb dolgunk a névvel volt. Mindenképpen magyar nevet szerettünk volna, és valami olyat, ami kifejezi a klub és a blog szellemiségét, mégis egyedi vagy legalábbis még nem csépelték el teljesen. Először a Vörös gép/A vörös gép került terítékre, aztán valamiért elvetettük – és igazából jól is tettük, mert tavaly ősszel igencsak alacsony hatásfokkal működött a csapat, egy olyan gépésszel, akinek nem volt képesítése ilyen komoly műszerre. Amikor azon filóztunk, hogy milyen mennyiségű kábítószerrel öniróniával fogjuk elviselni a szezont, és hányszor sütjük majd el, hogy Poulsen került a gépezetbe, türelmetlenségemben és elkeseredettségemben előálltam egy teljesen elvont névvel és egy a józan ész peremén egyensúlyozó koncepcióval. Tán le is zúgtunk volna a mélybe, ha nem történik valami, de máshogy alakult, ugyanis harmadik bejegyzésünkből kiderül, mennyire kritikus pillanatban kaptuk el a Vörös fonatot. A koncepciót szerencsére nem kellett meghagynunk, a név pedig kiválóan jelképezi azt, hogy mit jártunk meg, és hogyan kötődünk ehhez a klubhoz – most már mi sem válnánk meg tőle.

(Megjegyzem, ha marad az előző tulajokkal súlyosbított RHémuralom, mi akkor is a földi Paradicsomot éltük volna meg – más kérdés, hogy a kívülállók ujjal mutogattak volna ránk, hogy mekkora hülyék vagyunk.)

No-one knows what quite to expect
When the Red Machine's in full effect

Éjjel kezdtük a készülődést. Hajnalig mézsörrel zsibbasztottuk agyunkat, hogy ép elménk ne lássa kárát az átkelés tébolyító lázálmának. Induláskor beléptünk az útvesztőbe, és elindultunk a követhetetlenül tekergő folyosókon. A következő emlékem már az, hogy az indázó fonatcsomóvá változott útvesztőről lógok lefelé. Nem tudom, hogy kőbe, vagy gyapjúkötélbe, netán aranyba mélyesztettem ujjaimat, de egyik pillanatban égette, másikban hűsítette kezemet a fonat, amitől sörbódulatom látomás-éberségbe csapott át. Mikor kijózanodva ráébredtem, hogy hatalmas veszélyben vagyok, - ugyanis a vörös semmi fölött lógok, a végtelen fonálba kapszkodva - eltűnt fogódzóm, és a mélybe zuhantam...

***

Aranyló ég vakított szemembe mikor magamhoz tértem. Puha, édenzöld fűben feküdtem, pacsirta dalolt. Alig volt erőm. Csak fejemet akartam mozdítani társaimat keresve, de a kimerültség visszalökött karmazsinmély álmomba.

Alig alkonyodott még, de már elaludtam. Domboldalban tértem magamhoz, melyet smaragdzöld fű borított. A bársonykék égen vakítóan szikrázott a nap, annyira tiszta volt a levegő, hogy majd' könnybe lábadt a szemem, mikor beleszagoltam. Aztán tényleg kicsordult a könnyem - felébredtem, és rájöttem, hogy csak álmodtam.

Albion már nem olyan, mint egykor volt. Királyságunkra rossz erők tették rá kezüket, határainkon visszataszító szörnyekből álló sereg élén várják a gonosz erők urai, hogy megkaparinthassák a trónt, amely minket illet. A Paradicsom, ahogy mi ismertük, már nem létezik. Ködös-borongós, szürke valóság van helyette.

A jóslat szerint a Poklot kell megjárnunk, a végső ütközet előtt, melynek kimenetelétől világunk jövője függ. Nem önző érdekből kell megvívnunk ezt a háborút, hanem azért, hogy ne boruljon föl a világ egyensúlya, és a gonosz erők ne tudják elfoglalni és elpusztítani a mi Édenkertünket.