Annyira, de annyira kár Lucas sérüléséért, mert ha az nincs, egy tökéletes estét kaptunk volna: bíztunk Kennyben és jól tettük, mert a Liverpool odament a Stamford Bridge-re és idén harmadszorra is bohócot csinált a Chelsea-ből. Jó volt tegnap látni Bellamyt, a gólokat, Henderson okos passzát, Maxi és Kelly örömét, a két napon belül másodszor is játszókat. Jó volt látni a Liverpoolt.

Nehéz érdemben írni egy olyan mérkőzésről, amiről kapásból olyan szavak jutnak csak eszembe, mint az esztelenség, a felháborító, vagy esetleg a nevetséges. A ma esti Chelsea - Liverpool sajnos pont ilyen, ezért most Kennytől kezdve az utolsó szurkolóig mindenki összeszorítja a fogát, és megpróbál valami értelmeset kihozni ebből az estéből. Így teszünk mi is.

A tegnap látott játékunkkal simán bajnokesélyesek lennénk – ezzel a gondolattal kapcsoltam ki a Sopcastot, és lássuk be, ennél jobb érzése nehezen lehetne az embernek. De azért lehetne: ha mondjuk megnyertük volna a meccset... amit egyébként majdnem olyan könnyen el is veszíthettünk volna, összességében tehát igazságos, ám bosszantó végeredményről beszélhetünk. Liverpool - City 1-1.

Nem jelentkeztünk dupla beharanggal, aminek két oka van: egyrészt nem tartjuk ezt a mai mérkőzést klasszikus értelemben vett rangadónak, másrészt mert csak sablonos oltások jutottak eszünkbe a Cityt illetően. Hajtás után megfutjuk a kötelező köröket és megpróbáljuk megfejteni, mi lesz ebből a mérkőzésből.

A szokásosnál is izgalmasabbra sikerült BL-forduló és a hétvégi bajnokik szorításában szinte észrevétlen maradt egy szakajtónyi Liverpoolt érintő hír. Hajtás után az elmúlt hét legfontosabb eseményeit olvashatjátok Coatestől a török tehetségkutatón át Brad Pittig. Mint a józsefvárosi, itt aztán minden van.

Hát elkezdődött - sóhajtottam fel és a posztokhoz szükséges lelkesedés nélkül nekiestem átnyálazni a Liverpoollal kapcsolatos átigazolási pletykákat. Kell ez nekem? - tettem fel a kérdést öt perc olvasás után. Aztán rájöttem, hogy igen, kell: ez hozzátartozik a focihoz, az egész légkörhöz, egyszóval ahhoz, amit szurkolásnak nevezünk. De akkor miért is utálom ezt az egészet? Utálom-e egyáltalán? Hajtás után a pletykák mélylélektanáról és januárról.

Nem néztem meg a meccs előtt, hogyan adják Torres vagy Meireles győztes gólját, de nyilvánvalóan jóval alacsonyabb szorzóval lehetett megtenni, mint Glen Johnson három pontot érő dugóját. Mindig benne van a gólveszély az előretöréseiben, de az ilyen szituációkból kialakuló helyzeteknek eddig csak töredéke csúcsosodott ki gólban. A legjobbkor, igazi ordibálós, katartikus idegenbeli győzelem.

Mindenki arról beszélt, hogy az exjátékosok fogják eldönteni a Chelsea - Liverpoolt: majd jön az 50 milliós sztárigazolás, vagy a meg nem értett portugál zseni és szétkapja a rogyadozó 'Poolt. De mivel Torres és Meireles mindent megtettek, hogy pályára lépésük láthatatlan maradjon, egy másik ex, Glen Johnson döntött úgy, elintézi a mérkőzést egy lendületes szólóval: levesz, befűz, sprintel, berak. Elégedettség.

Két hétnyi néma csend után 10 napnyi kőkemény harc vár a Liverpoolra: a Chelsea-City-Chelsea mérkőzések már csak azért is lesznek különösen izgalmasak, mert a nulla ponttól és kieséstől kezdve a hat pontig és továbbjutásig szinte minden kombinációt összehozhatunk. A Stamford Bridge-et tavaly egy 5-3-2-vel és Meireles góljával sokkoltuk, ma elég bizonytalanok vagyunk az eredményt illetően. Hajtás után esélyt latolgatunk.

Amikor elkezdtem azon gondolkodni, hogy mit is írjak pontosan a Chelsea - Liverpool elé, gyorsan rájöttem, egy poszt kevés lesz hozzá: nem is igazán beharangozó következik most, sokkal inkább egy olyan bejegyzés, ami összefoglalja a csapattal kapcsolatos legfontosabb gondolatainkat, véleményünket a londoniakról. Nem anyázás, sokkal inkább egy külső szemlélő elmélkedései ezek.

A Downing-probléma nem hagyott, sőt, nem hagy nyugodni, ezért amikor Facebookos csoportunkban többen megerősítettétek az információt, miszerint Downing igenis jól játszott a svédek ellen, utánanéztem a mérkőzésnek. A fokozott uborkaszezonnak köszönhetően kicsit utánajártunk az Anglia - Svédország - Downing hármasnak.

Bizonyára többeteknek feltűnt már, hogy míg a Terry-Ferdinand ki-fekekte-ki-nem csatában viszonylag hamar reagált az FA, a Suarez-Evra ügy már lassan egy hónapja húzódik. Mit lehet ennyit tökölni pár vallomás és néhány videófelvétel felett? A Guardian feltette a nagy kérdést: mi van, ha senki sem hazudik?

Minden idők egyik legjobb nyak nélküli futballistája nagyon fincsi dugót helyezett el Rune Almenning Jarstein (ez egy gyönyörű norvég név) kapujában - ez volt a velsziek második találata a négyből, amelyre az északi természetbarátok csak eggyel tudtak válaszolni. John Arne Riise egyébként 100. válogatott meccsét játszotta, gratcsi neki!

via empireofthekop

Ha szombat, akkor bajnoki forduló! – keltem nagy lendülettel, majd gyorsan eljutott az agyamig, hogy legfeljebb egy Anglia - Spanyolországra futja a mai kínálatból. Az EB-selejtezőknek már majdnem vége, így a megszokottnál is unalmasabb lenne ez a két hét, ha nem lenne egy Suarezünk, vagy ha lenne agya az FA-nek. Összegereblyéztük a legfontosabb, Liverpoolt érintő híreket.

Stewart Downinggal kapcsolatban valami nem stimmel: hétről hétre képtelen bármi maradandót is hozzátenni a Liverpool játékához, lecserélése mindig öröm. De miért? Pár hete Hendersont vettük elő, most ismét a Guardian Chalkboard-oltárához járulunk, hogy megfejtsük a nagy Downing-problémát.

Nem a bajnoki címek. Nem a Bayern elleni feltámadás. Nem a Barcelona, nem a City, nem a Milan, és nem valamelyik másik gigaklub. Sir Alex Ferguson pályafutásának egészen más jelentette legnagyobb kihívását. Hogy mi? Hajtás után megmondom.

Tegnap leginkább olyan érzésem volt, mintha a Liverpool egy tizennégy főre tervezett játékot próbálna megvalósítani tripla emberhátrányban: dúlt az end-to-end foci, mintha csak a Championshipben lennénk, a pálya úgy nézett ki, mint egy csatatér. Egy dolgot lehetett egyértelműen látni: az elszúrt taktikát. Azt mondtuk, hogy kínos lesz, ha nem sikerül legyőzni a Swansea-t. Hát a kínos bizony finom kifejezés. Liverpool-Swansea 0-0.

Még talán kicsit korai kijelenteni, de úgy tűnik, a Norwich elleni döntetlen – amivel kapcsolatban megígérem, hogy most veszem elő utoljára – megtört egy átkot: a Liverpool idegenben, egy gólos hátrányból állt fel a Stoke ellen, majd átlagos játékkal is verte a West Bromot. Hasonló rutinmunkát várunk a ma délutáni Liverpool - Swansea-től is: semmi menőzés, sallang, csak három rúgott és nulla kapott gól a kívánságunk.

Van egy hosszú listám arról, milyen – már-már kötelességnek tűnő – posztokat kell még megírnunk ahhoz, hogy teljes értékű Liverpool-blognak nevezhessük magunkat. Ma egy ilyen bejegyzést fogunk pótolni, méghozzá Sami Hyypiáról, akit ugyan nagyon keveset láthattam játszani, de azt a pár évet kincsként fogom őrizni. Hogy miért? Ha egy évtizedben van egy ilyen játékosunk, már boldogok lehetünk. Egy kötelességtudó finn Liverpoolban.

A csapat másnapos, Suarez megállíthatatlan, Gerrard már egészséges, van balbekkünk, Hendersonról nem derült ki semmi, kiszórjuk Poulsent, Aquilani harmadik olasz csapatát fogyasztja, Joe Cole a Lille-nél kezd új életet, Carroll ismét gólt szerez, összefüggés van a bemutatás és a Chelsea-be igazolás közt, győzünk végre az Emiratesben, a golfütő hazatér, az Everton-drukkerek pedig kritikán aluliak. Liverpool. Egy hónap. Egy kép.

Közvetlenül azelőtt így nyomta a Kop, hogy rászokott a You'll Never Walk Alone-ra. Ilyen tényleg nincs máshol, Merseyside.